Első osztályos voltam,mindössze 6 esztendős. Néhány hete jártam csak iskolába,aznap este épp az írásgyakorlatot csináltam,amit másnap be kellett mutatni a tanítónak. Siettem,mert anya szólt,hogy a vacsora nemsokára kész,és igazán nem szerettem kihűlni hagyni a friss kimchit. Szinte a számban éreztem a kellemes ízt,és éreztem az általa készített gyümölcstea édes illatát. Apáék biztos kávét isznak majd helyette. Vajon Rinie végzett már a feladattal?
Elkalandozásomból a ceruzahegy törésének hangja rángatott vissza. Lebiggyesztett ajkakkal emeltem szemmagasságba a kedvenc,kényelmes fogású íróeszközömre;de nem estem kétségbe. Kéznél volt a hegyezőm,így gyorsan belehelyeztem,majd ügyesen forgatni kezdtem benne. Hogy a hegyező fém része volt e életlen,vagy én ügyetlen nem tudom,mindenesetre hegy nélkül bukkant ki ismét a ceruza vége. Beletörhettem.
Anya vagy apa biztos segít kipiszkálni.-gondoltam,és teljes nyugodtsággal lemásztam a székemből,s kezemben a két eszközzel vidáman letrappoltam a lépcsőn.
-Semmi közöd hozzá!-hallottam meg félúton a dühös férfihangot,melyet rögtön felismertem,majd egy csattanást és egy halk,nyüszítéshez hasonló hangot. Anya.-villant át az agyamon,és elbizonytalanodva tettem meg az utolsó lépéseket a földszintig. Korábbi jókedvem nyomtalanul elszállt.
-Ap...-kezdtem a konyhába belépve,de a látványtól torkomra forrt a szó.
A szüleimet akkor láttam utoljára egymás szemébe nézni. Az akkor még 30.életévét töltő anyukám a pulton támaszkodott derekával,egyik kezét vörös tenyérnyommal megbélyegzett arcára szorítva,míg a másikban egy fehér, porszerű anyaggal teli nejlonzacskót tartott,akkor fel sem fogtam mi az. A tekintete volt,ami sokkal inkább beleégett az emlékezetembe. Gyűlölet. Olyan átható formájával nézett a férjére,amelyhez hasonlót azóta sem láttam. Emellett pedig,mintha egy bizonyos csillogás kihúnyt volna belőle.
Gyermeki naivitással léptem oda apához,egyszerűen ignorálva a hangokat és nagy szemekkel figyelve felé nyújtottam a dolgokat.
-Segítesz?-kértem a tőlem telhető legédesebb hangon,kicsit el is mosolyodtam. Az ő arcán is hasonló kifejezés jelent meg ,csak teljesen más töltettel,miközben kiütötte kezemből szeretett tárgyaimat. A hegyező csörömpölve ért földet,a ceruza pedig még a levegőben darabokra tört. Nagyjából úgy,mint nem sokkal később az addigi életem.
-Tudni akarod miért kell az?-bökött a fehér anyag felé,és anya arcát vizslatta.-Miatta.
Lesokkolva meredtem rám mutató ujjára. Rosszat csináltam volna? Gondot okoztam nekik?
Nem jutott időm választ találni,apa megragadta anya szabad kezét és a kijárat felé szalajtotta. A szép arcú asszony,aki mindig mosolyogva olvasott nekem esténként elalvás előtt,megtántorodva támaszkodott meg az ajtófélfában,szemeit könnyek alkotta fátyol homályosította.
-Sajnálom,kicsim...-suttogta. Évek múltán is zihálva ébredtem az éjszaka közepén,ha álmomban megjelent lebbenő haja,és egy pillanat alatt eltűnő alakja.
A rendőrségre futott,mint utólag megtudtam. A drogfogyasztást nem tudta bizonyítani soha a bíróság előtt,csak azt,ami épp akkor kezdődött,mikor egyedül hagyott a saját apámmal.
-Minden a te hibád.-lépett felém fenyegetése kíséretében,és elemelt az étkezőasztalról egy kést. A fém csillanása minden bizonnyal visszatükröződött egy pillanatra könnyes szememen,talán ez hergelte fel még jobban,nem tudhatom. Az első vágás...az oldalamat érte. Hogy sose felejtsem,egy halványan örökké látszódó heg emlékeztet erre a mozdulatára,minden egyes nap.
Annyira zavart és meglepett voltam,hogy kiáltani sem tudtam. Az arcomon legördülő könnycsepp jelezte a fájdalmat amely vele járt,és a ruhámat átitató sötétvörös vér. Térdre rogytam,és a padlóra meredtem. Nem fogtam fel semmit a történtekből,nem ért el a tudatomig a következő vágások és rúgások gondolata.
Néhány perccel később eszméletemet vesztettem a saját vérem alkotta tócsa közepén. Az utolsó,amire emlékszem,a kávéfőző sípolásra emlékeztető hangja,ami annyira sértette a fülem...
Elkalandozásomból a ceruzahegy törésének hangja rángatott vissza. Lebiggyesztett ajkakkal emeltem szemmagasságba a kedvenc,kényelmes fogású íróeszközömre;de nem estem kétségbe. Kéznél volt a hegyezőm,így gyorsan belehelyeztem,majd ügyesen forgatni kezdtem benne. Hogy a hegyező fém része volt e életlen,vagy én ügyetlen nem tudom,mindenesetre hegy nélkül bukkant ki ismét a ceruza vége. Beletörhettem.
Anya vagy apa biztos segít kipiszkálni.-gondoltam,és teljes nyugodtsággal lemásztam a székemből,s kezemben a két eszközzel vidáman letrappoltam a lépcsőn.
-Semmi közöd hozzá!-hallottam meg félúton a dühös férfihangot,melyet rögtön felismertem,majd egy csattanást és egy halk,nyüszítéshez hasonló hangot. Anya.-villant át az agyamon,és elbizonytalanodva tettem meg az utolsó lépéseket a földszintig. Korábbi jókedvem nyomtalanul elszállt.
-Ap...-kezdtem a konyhába belépve,de a látványtól torkomra forrt a szó.
A szüleimet akkor láttam utoljára egymás szemébe nézni. Az akkor még 30.életévét töltő anyukám a pulton támaszkodott derekával,egyik kezét vörös tenyérnyommal megbélyegzett arcára szorítva,míg a másikban egy fehér, porszerű anyaggal teli nejlonzacskót tartott,akkor fel sem fogtam mi az. A tekintete volt,ami sokkal inkább beleégett az emlékezetembe. Gyűlölet. Olyan átható formájával nézett a férjére,amelyhez hasonlót azóta sem láttam. Emellett pedig,mintha egy bizonyos csillogás kihúnyt volna belőle.
Gyermeki naivitással léptem oda apához,egyszerűen ignorálva a hangokat és nagy szemekkel figyelve felé nyújtottam a dolgokat.
-Segítesz?-kértem a tőlem telhető legédesebb hangon,kicsit el is mosolyodtam. Az ő arcán is hasonló kifejezés jelent meg ,csak teljesen más töltettel,miközben kiütötte kezemből szeretett tárgyaimat. A hegyező csörömpölve ért földet,a ceruza pedig még a levegőben darabokra tört. Nagyjából úgy,mint nem sokkal később az addigi életem.
-Tudni akarod miért kell az?-bökött a fehér anyag felé,és anya arcát vizslatta.-Miatta.
Lesokkolva meredtem rám mutató ujjára. Rosszat csináltam volna? Gondot okoztam nekik?
Nem jutott időm választ találni,apa megragadta anya szabad kezét és a kijárat felé szalajtotta. A szép arcú asszony,aki mindig mosolyogva olvasott nekem esténként elalvás előtt,megtántorodva támaszkodott meg az ajtófélfában,szemeit könnyek alkotta fátyol homályosította.
-Sajnálom,kicsim...-suttogta. Évek múltán is zihálva ébredtem az éjszaka közepén,ha álmomban megjelent lebbenő haja,és egy pillanat alatt eltűnő alakja.
A rendőrségre futott,mint utólag megtudtam. A drogfogyasztást nem tudta bizonyítani soha a bíróság előtt,csak azt,ami épp akkor kezdődött,mikor egyedül hagyott a saját apámmal.
-Minden a te hibád.-lépett felém fenyegetése kíséretében,és elemelt az étkezőasztalról egy kést. A fém csillanása minden bizonnyal visszatükröződött egy pillanatra könnyes szememen,talán ez hergelte fel még jobban,nem tudhatom. Az első vágás...az oldalamat érte. Hogy sose felejtsem,egy halványan örökké látszódó heg emlékeztet erre a mozdulatára,minden egyes nap.
Annyira zavart és meglepett voltam,hogy kiáltani sem tudtam. Az arcomon legördülő könnycsepp jelezte a fájdalmat amely vele járt,és a ruhámat átitató sötétvörös vér. Térdre rogytam,és a padlóra meredtem. Nem fogtam fel semmit a történtekből,nem ért el a tudatomig a következő vágások és rúgások gondolata.
Néhány perccel később eszméletemet vesztettem a saját vérem alkotta tócsa közepén. Az utolsó,amire emlékszem,a kávéfőző sípolásra emlékeztető hangja,ami annyira sértette a fülem...
Ezt a hangot hallom visszacsengeni,mikor magamhoz térek. Csakhogy azóta eltelt jópár év,én pedig felfogtam,ami történt. Azt is,hogy tehetetlen vagyok. Egykori apámnak nyomát sem látom már,minden bizonnyal rég elment. Erősen szédülök a vérveszteségtől. Anyának nem eshet bántódása.
Még mindig hallom. Képzelődnék?
A felismerés akkor nyilall belém,mikor a csengő zaja mellé az ajtón való határozott kopogás is társul. Francba. Feltápászkodom,és egyik kezemet a sebemre szorítva állok meg a bejárat előtt. Nem,nem lehet,ő már elment. Sóhajtok egyet,majd szabad kezemmel résnyire nyitom az ajtót ügyelve,hogy az arcomon kívül semmit ne láthasson az előtte álló.
-JungGi! Bocs,zavarok?-kell egy pillanat,mire felfogom a szavait.
-Sz-szia Tae.-emelem tekintetem a fiúra,s érzem az elrejtett kezemen lecsorgó vércseppet,miközben újdonsült vendégem elmosolyodva,kicsit zavartan a hajába túr.
Még mindig hallom. Képzelődnék?
A felismerés akkor nyilall belém,mikor a csengő zaja mellé az ajtón való határozott kopogás is társul. Francba. Feltápászkodom,és egyik kezemet a sebemre szorítva állok meg a bejárat előtt. Nem,nem lehet,ő már elment. Sóhajtok egyet,majd szabad kezemmel résnyire nyitom az ajtót ügyelve,hogy az arcomon kívül semmit ne láthasson az előtte álló.
-JungGi! Bocs,zavarok?-kell egy pillanat,mire felfogom a szavait.
-Sz-szia Tae.-emelem tekintetem a fiúra,s érzem az elrejtett kezemen lecsorgó vércseppet,miközben újdonsült vendégem elmosolyodva,kicsit zavartan a hajába túr.
