[Készítettem egy kis kedvcsináló trailert a ficihez,a következő linken találjátok : https://youtu.be/bhKzMuRs0K0
Jó olvasást,és ha lehet kérnem,írjatok véleményt is.^^]
Jó olvasást,és ha lehet kérnem,írjatok véleményt is.^^]
-Hol van?-kérdezi ingerülten. 8 éve nem láttam,és most itt áll előttem
Megszökött. Egyedül vagyok ellene. Újra bántani fog.
-Nem tudom miről beszélsz...-a lábaim legalább annyira remegnek,mint a hangom.
-Ne tettesd a hülyét,te kis lotyó.-egyik kezét a torkomnak szorítja,s a falhoz nyom.-Pontosan tudod,hogy arról a semmirekellő anyádról beszélek.
-Én...másfél hónapja volt itthon utoljára.-suttogom a maradék levegőmmel és szédülni kezdek.
Pofon csattan az arcomon. Semmi baj. Csak emlékeket idéz fel.
-A rohadt...-sziszegi majd kést ránt s gyakorlott mozdulattal mély sebet ejt a felkaromon. Felnyögök és mikor elenged,erőtlenül lecsúszom a fal mentén. Mit akar tenni?-zakatol fejemben a gondolat.
Köp egyet mellém a padlóra majd haragos léptekkel elkezdi körbejárni a házat. A földszinttel kezd,egyre elmosódóbb látásommal pedig minden mozdulatát követem. Mindent feltúr de úgy tűnik,eddig nem találta meg amiért jött. Hívnom kell a rendőrséget...egy szökevény épp most dúlja fel a házat,miután megsebesített. Ez a férfi egykor az apám volt. Azóta a bizonyos eset óta,körülbelül egy évtizede nem tekintem annak. Nem ember a szememben.
Feltrappol a lépcsőn én pedig megpróbálok feltápaszkodni. Ha azt hiszi,egyetlen vágással mozgásképtelenné tehet,tényleg nem ismer. Ironikus helyzet,hiszen pont ő volt az,aki "edzette" a fájdalomküszöbömet. A saját,akkor kisiskolás lányán.
Nehezen talpraállok a magam köré alkotott kis vértócsában. Francba. Sikerült mélyre hatolnia a karomban.
Egyik tenyerem a sebre szorítom és némán kibotorkálok a nappaliba. A kávézóasztalon megtalálom a mobilomat,remegő kézzel oldom fel a képernyőzárat. Szerencse,hogy ilyen gondatlan,de sietnem kell. Bepötyögöm a rendőrség számát és már indítom is a hívást.
-Rendőrség,tessék.-hallom meg az unott hangot a vonal másik végén.
-Az eltűnt szökevény a házamban tartózkodik,a cím...-ekkor valami megakadályoz a mondatom befejezésében.
Egy puskacső hideg,fémes jellegét érzem meg a tarkómon.
-Tedd le,vagy lövök.-morran mögülem a fenyegető hang,én pedig egy másodperc hezitálás után eldobom a telefont a sarokba.-Ügyes ribanc.-már a hangjától is ráz a hideg,ráadásul a fegyvert még mindig rám szegezi. Képes lelőni,efelől semmi kétségem.-Ha bárkinek beszélsz arról,hogy itt voltam,kinyírlak.-vigyorog miközben lassan leereszti a pisztolyt és kopott bőrkabátjának zsebébe süllyeszti egy papírkával együtt. Anya asztalán láttam azt korábban.-suhan át agyamon a gondolat,de a félelemtől nem jön ki egy hang sem a számon,csak lassan bólintok egyet.-Rájövök,ha eljár a pofád.
-Értettem.-hajtom le fejemet és még jobban szédülni kezdek. Ezek után bármit is tesz,az az én hibám. Mert nem jelentettem a hatóságoknak. Arcomat kezeimbe temetem majd csendben zokogni kezdek. Valami furcsát érzek az egyik tenyeremen...a seb.-nyilall belém a fájdalommal együtt a felismerés,és saját véremtől ragacsos kezemre emelem tekintetem. A látvány volt az utolsó csepp a pohárban.
Mielőtt hallanám az ajtó csapódását "apa" mögött,eszméletlenül rogyok le a parkettára.
Életemben másodszor érzem úgy,hogy egy kicsit meghaltam lélekben.
-Nem tudom miről beszélsz...-a lábaim legalább annyira remegnek,mint a hangom.
-Ne tettesd a hülyét,te kis lotyó.-egyik kezét a torkomnak szorítja,s a falhoz nyom.-Pontosan tudod,hogy arról a semmirekellő anyádról beszélek.
-Én...másfél hónapja volt itthon utoljára.-suttogom a maradék levegőmmel és szédülni kezdek.
Pofon csattan az arcomon. Semmi baj. Csak emlékeket idéz fel.
-A rohadt...-sziszegi majd kést ránt s gyakorlott mozdulattal mély sebet ejt a felkaromon. Felnyögök és mikor elenged,erőtlenül lecsúszom a fal mentén. Mit akar tenni?-zakatol fejemben a gondolat.
Köp egyet mellém a padlóra majd haragos léptekkel elkezdi körbejárni a házat. A földszinttel kezd,egyre elmosódóbb látásommal pedig minden mozdulatát követem. Mindent feltúr de úgy tűnik,eddig nem találta meg amiért jött. Hívnom kell a rendőrséget...egy szökevény épp most dúlja fel a házat,miután megsebesített. Ez a férfi egykor az apám volt. Azóta a bizonyos eset óta,körülbelül egy évtizede nem tekintem annak. Nem ember a szememben.
Feltrappol a lépcsőn én pedig megpróbálok feltápaszkodni. Ha azt hiszi,egyetlen vágással mozgásképtelenné tehet,tényleg nem ismer. Ironikus helyzet,hiszen pont ő volt az,aki "edzette" a fájdalomküszöbömet. A saját,akkor kisiskolás lányán.
Nehezen talpraállok a magam köré alkotott kis vértócsában. Francba. Sikerült mélyre hatolnia a karomban.
Egyik tenyerem a sebre szorítom és némán kibotorkálok a nappaliba. A kávézóasztalon megtalálom a mobilomat,remegő kézzel oldom fel a képernyőzárat. Szerencse,hogy ilyen gondatlan,de sietnem kell. Bepötyögöm a rendőrség számát és már indítom is a hívást.
-Rendőrség,tessék.-hallom meg az unott hangot a vonal másik végén.
-Az eltűnt szökevény a házamban tartózkodik,a cím...-ekkor valami megakadályoz a mondatom befejezésében.
Egy puskacső hideg,fémes jellegét érzem meg a tarkómon.
-Tedd le,vagy lövök.-morran mögülem a fenyegető hang,én pedig egy másodperc hezitálás után eldobom a telefont a sarokba.-Ügyes ribanc.-már a hangjától is ráz a hideg,ráadásul a fegyvert még mindig rám szegezi. Képes lelőni,efelől semmi kétségem.-Ha bárkinek beszélsz arról,hogy itt voltam,kinyírlak.-vigyorog miközben lassan leereszti a pisztolyt és kopott bőrkabátjának zsebébe süllyeszti egy papírkával együtt. Anya asztalán láttam azt korábban.-suhan át agyamon a gondolat,de a félelemtől nem jön ki egy hang sem a számon,csak lassan bólintok egyet.-Rájövök,ha eljár a pofád.
-Értettem.-hajtom le fejemet és még jobban szédülni kezdek. Ezek után bármit is tesz,az az én hibám. Mert nem jelentettem a hatóságoknak. Arcomat kezeimbe temetem majd csendben zokogni kezdek. Valami furcsát érzek az egyik tenyeremen...a seb.-nyilall belém a fájdalommal együtt a felismerés,és saját véremtől ragacsos kezemre emelem tekintetem. A látvány volt az utolsó csepp a pohárban.
Mielőtt hallanám az ajtó csapódását "apa" mögött,eszméletlenül rogyok le a parkettára.
Életemben másodszor érzem úgy,hogy egy kicsit meghaltam lélekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése